Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Carlo Rovelli könyve és a kereszténység ókori pogányellenességéről szóló aufklérista mítoszok

2021.05.29

L. barátom adta kölcsön Carlo Rovelli A ​valóság nem olyan, amilyennek látjuk c. könyvét, eredetileg neki írt reflexiómat másolom ide. Előre bocsátva: Fő célkitűzését (szaktudományos ismeretterjesztés) remekül eléri a könyv, ugyanakkor reflektálatlan valláselenesség érhető tetten benne, ami komoly negatív színvonalbeli „lecsüngés” az egészből. Reflexióm nagy része utóbbival kapcsolatos szelemi kalandtúrámról ad számot.5724996_5.jpg

Íme a szöveg:

–---
Már régóta tervezgettem, hogy valamiképpen képbe kellene hoznom magam a modern fizika nagy elméleteinek lényegével valamilyen idő- és energiatakarékos módon, és ezt a célt nagy mértékben szolgálta ez a könyv, úgyhogy már csak ezért is köszönöm szépen. Rovelli igen tehetséges és jó tollú tudományos ismeretterjesztőnek bizonyult itt, alig hiszem, hogy egykönnyen lehetett volna ennél is jobb könyvet írni a témában, bár nem egy ponton éreztem, hogy ez és ez még további kifejtést igényelt volna, máshol meg hogy feleslegesen ismétel és rág szájba dolgokat, de hát nem lehet mindenki egyéni igényeit eltalálni.

Különösen (és valóban :) ) az időről szóló részek voltak érdekfeszítőek. Különösen a termikus időről szóló fejtegetés volt egészen nagy hatású számomra, bár utólag belegondolva – bár sosem kíséreltem meg definiálni a fizikai időt – nem tűnik mégsem olyan meglepőnek a gondolat, és nem világos, hogy a hagyományosabb fizika (termodinamika) fogalomkörével nem lett e volna belátható ugyanez nagyjából ugyanígy. Nagyon is lehet, hogy én nem értem ezt „át” eléggé, de nem látom, mennyivel mondott lényegileg többet annál, mint hogy az idő az entrópianövekedés kijelölte irány az állapotsorokon.

Mindettől nem elválaszthatóan az információelméleti rész is nagyon izgalmas volt.

Mindazonáltal nem gondolom, hogy az időfogalom kigyomlálódása az alapparaméterek közül szabatossá tenné azt az állítást, hogy „idő nem létezik”, még ha didaktikailag meg is állja a helyét. „Az átlagok pedig már csak átlag módjára viselkednek: hőt szórnak szét, és lényegükből adódóan előidézik az időt.” – Márpedig amit előidéznek, az valamiképpen mégiscsak van.

Valóban nagy erőssége és szépsége a könyvnek a kultúrtörténeti áttekintés és beágyazás!

Sajnos azonban ezen a vonalon tapintható ki a mű leglényegesebb szépséghibája is számomra, amennyiben kultúrtörténet-szemléletében, hogy úgy mondjam a legdekadensebb aufklérista kánont követi. :)
A középkori gondolkodásfejlődés tüntető átlépése Dantéig még alighanem jól védhető a témaválasztással, bár én élek a gyanúperrel, hogy pl. a skolasztika háza táján is lehetett volna vonatkozó érdekességekre bukkanni megfelelő szándékkal, de ebben simán tévedhetek, és a gyanakvásom maradjon az én bajom.

Viszont az számomra (ugyebár) nagyon szembeötlő, hogy vallásbírálata egészen vulgáris szinten követi azt az angolszász szcientista stílusirányzatot, amely látványosan nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy vallási fundamentalizmuson túl is van vallási gondolkodás és élet, s mindig is volt. Az antikvitás végidejének felidézésekor ez kirívóan szembeötlő a könyvben (és erre még részletesebben ki fogok térni), Archimedesz Pszammiteszének és Sirák fia könyvének szembe állítását (189. oldal) erőltetettnek és koncepciózusnak érzem (számomra ezek kitérő egyenesek módjára egyaránt érvényes igazságoknak tűnnek), a záró fejezet szalmabábvallás mellé düllesztett tudományméltatása meg az egyetlen rész volt, amit végig sem bírtam rendesen olvasni, csak a bekezdések első mondatain ugráltam végig. Legalább az általa is nagyban méltatott Lamaitre példája óvatosságra inthette volna, hogy a keresztény vallási hagyomány viszonya bizony jelentősen más is lehet a tudományhoz, mint ahogyan ő azt láttatja, de hát ez bizonyára megbonyolította volna a dolgát.

Szellemtörténeti értékítéleteinek reflektálatlansága különösen fura számomra, különösen az egy olyan szerzőtől, akinek könyve (ha már tudásterületen is) éppen a hagyományos világfelfogásunk felülvizsgálatáról szól. „Ha […] Démokritosztól minden fennmaradt volna, s Arisztotelésztől semmi, akkor civilizációnk szellemi fejlődése talán kedvezőbb irányt vett volna…” – írja (30. oldal). Nem is firtatom a bújtatott „mi lett volna, ha?” kérdés érdemiségét, de mi az, hogy „kedvezőbb irány”??? Kinek? Milyen szempontok szerint? Valami szcientista dogmaháló inerciarendszerében persze talán, értem én, de miért végez hittérítést az, akinek a vallásossággal bajai vannak?

És itt következik (a következő bekezdésben;30. oldal) a mélypont, amire könyvbeli jelentőségét messze meghaladó terjedelemben fogok reflektálni – de hát tudhattad jól, hogy olyan kutya vagyok, akinek ha ilyen rongy csücskét nyújtod, azt nagyon nekibőszülten fogja megcincálni. :)

A továbbiak jelen reflexiómtól teljesen különálló fejezeteként is olvashatók, melyhez csak katalizátorként szolgált a könyv egy részbekezdése.

=================

Rovelli elővette az athéni akadémia bezáratásának toposzát mint a (később úgy aposztrofált „sötét évszázadok") nyitányát, ráadásul számomra olyan penetránsan "vallásos” demagógiával, hogy megfordult bennem a borjú, és nekiláttam kicsit alaposabban utánaolvasni ennek a dolognak. Minthogy te magad is felemlegeted olykor a toposzt, gondoltam, nem felesleges megosztanom veled vizsgálódásaim eredményét. Egy füst alatt aztán utánaolvastam még a Rovelli által szintén hangsúlyozott pogányirodalom-pusztításnak és az általa ugyan nem említett, de köztünk már említésre került templomrombolások kérdésének is.

 

Fő forrásaim egyike Alan Cameronnak, a korszak sokat idézett szakértőjének régi de szintén sokat idézett írása, a The last days of the academy at athens [7.] c. 1969-es írása volt. Másik a Platonic Academy c. angol wikipédia szócikk (https://en.wikipedia.org/wiki/Platonic_Academy), amely figyelemre méltóan korrektnek és tudományos cikkekkel alátámasztottnak tűnik (idézi Cameront is). [Cameronra pedig Tóth Judit Anna hívta fel a figyelmemet még a magyar nyelvű kereséseim során, az elején: http://epa.oszk.hu/03100/03161/00003/pdf/EPA03161_valla…]

 

Mint minden történelmi toposznak, természetesen az athéni akadémia bezárásának is van eszerint igazságmagva, csak – Cameron szerint – nem úgy, nem annyira és nem azokkal a következményekkel történtek a dolgok, mint ahogyan azt a konvencionális tálalásból (vagy annak Rovelli-féle interpretációjából) gondolnánk. Valóban volt Justinianusnak egy 529-es, az athéni akadémia megszorítását (is) jelentő rendelete, ez azonban az állami dotáció megszüntetését és az akadémia tulajdonának részbeni állami kisajátítását jelentette karöltve egy nem túl erélyesen betartatott általános rendelkezéssel a pogányok eltiltásáról a tanítástól (amely nem volt idegen politikai eszköz korábbi császároktól, pl. Julianustól sem). Nem pedig a görög filozófiai studiumok statáriális betiltását. Nem bizonyítható, hogy ekkor valóban megszűnt volna a munka az athéni akadémián (amelynek alapvető nemállami forrásai is voltak), az pedig bizonyos, hogy a Keletrómai Birodalom más városaiban (pl. Alexandriában) folytatódtak még az akadémiai munkák pogány gondolkodókkal. Felhívja továbbá a figyelmet, hogy a korszak korábbi történelmi elemzése nem volt sem elfogulatlan, sem kielégítő.

„Several misconceptions prevail. A number of relevant texts have never been properly exploited, some not even considered. What was Justinian's motive? Did he give the last push to a tottering edifice, or destroy a thriving intellectual centre? Indeed, did he actuallysucceed in destroying anything at all? What did the philosophers do on their return?”

„People unacquainted with the ways of Roman Citizens in late antiquity credit them with a touching readiness to obey the laws their emperors issued so abundantly—a readiness that would be surprising even in our own well-policed age. Scholars have credulously regarded die laws of 529 as the final victory of Christianity. Romantics have lamented the final suppression of the 'Greek spirit'. In fact, most late Roman laws prove little more (in the words of A. H. M. Jones) than that 'the abuses which they were intended to remove were known to the central government'.1 After a few months nobody took any more notice of this law than of any other.”

 

 

Érdekes és a kultúrális kontextust – igaz, csak blogbejegyzések színvonalán – tárgyaló történész szerző James Hannam (https://jameshannam.com/justinian.htm), akitől elvitathatatlan némi apológikus szándék, korrekt szavahihatőségét mégis megtámogatja nálam, hogy Cameron interpretációját nem fogadja el, mégpedig a kereszténységkritikus oldal attitűdjeinek kedvező irányban: Ő Cameronnal szemben hajlandó elismerni, hogy a szóban forgó intézkedéseknek kimondottan az athéni akadémia lehetett a célpontja, és az ennek hatására fejezte be működését.

 

Adódik mármost a kérdés, hogy a gyakorlati politika rendezkedési szándékánál több volt-e az 529-es rendelet mögött, és ha igen, mekkora hányadban vezérelhette azt ideológiai motiváció. Magyarán volt-e olyan szimbolikus töltete és előre látható jelentősége az eseménynek, amely indokolttá teszi, hogy utólag is szimbolikusnak tekintsük ellenkező előjelekkel. Nyilvánvalóan nem hiányozhatott belőle valamiféle, a nyilvánvaló világnézeti interferenciákra tekintő intenció. Cameron munkájából úgy tűnik, hogy nemigen volt ott és akkor semmiféle olyan hangos döndülése az akadémia betett kapujának, aminek visszhangjait ma hallani véli a közgondolkodás, bár Hannam hallani vél valamit annak ellenére, hogy a kereszténységet terhelő nézetek kiegyensúlyozása a célja írásaiban. Szimbolikus eseménnyé emelni (és különösen „bezáratásról” szóló faktoiddá tenni) ezt a rendelkezést talán mégis inkább tűnik az aufklérista mítoszgyár kapaszkodásának egy céljaihoz passzoló anekdotikus sztoriba, mintsem komoly történelemvizsgálatnak.

 

Valami alighanem valóban történt 529. körül Athén háza táján. Az azonban, hogy szellemidézéssel, teurgiával foglalkozó, misztikus kinyilatkoztatásokra hivatkozó, kereszténységellenes munkákat jegyző, sőt pogányságával provokatívan kérkedő(!) csoportotot [Cameron] előbb-utóbb így vagy úgy kikezd egy magát keresztényként deklaráló ókori/koraközépkori államhatalom (az efféle hatalmak számára ugye a kultusz kérdése nem számított magánügynek), az a mai fogalmaink szerinti véleményszabadságot sértheti ugyan, filozófia- vagy tudományellenes obskurantizmusnak ugyanakkor legfeljebb csak az tudhatja be, aki világnézeti motivációktól hajtva kifejezetten annak óhajtja betudni. (Cameron a pdf 10. oldalán így ír: "It is less surprising that Justinian should have finally decided to put a stop to the activity of these men than that earlier emperors should have allowed Proclus and his successors to capture some of the best minds of the day for so long.") Sötét és tervszerű ideológiai elnyomás ártatlan mártírjainak beállítani az akadémia filoszait mindezek ismeretében koncepciós gondolkodásra vallana. Erősen emlékeztet ez mellesleg a Galilei (="a tudományellenes erők meghurcoltja") mítosz alapvonalaira.

 

Akárhogy is, az azért egy különösen rikító mítikus elem, hogy Platón akadémiájának a bezárásáról szólnak sok esetben ezek a toposzok, miközben ezt Sulla rombolta le Kr.e. 86-ban (ezt ugye sajnálatosan igen-igen izzadságszagú volna a keresztény egyház számlájára írni). Az az athéni Akadémia ellenben, amelyet Justinianus rendeletei érintettek, egy 500 év szünet után (Kr. u. 410-ben), a helyszínen újraalapított neoplatonista szellemi műhely volt [wiki]. Nyilván nem szünetelt a filozófiai praxis Athénban a kettő között, a Paltón akadémiájának Justinianus általi bezárását állító hangzatos csúsztatás (faktoid rangon, ld. pl.: [1] sőt: [2] vagy a legcsinosabb: [3] – webhivatkozások alább) azonban rendkívül jellegzetes.

 

Mondható erre persze, hogy a pogányfilozófia-ellenesség jelenségköre, amelynek a szimbólumává kristályosodott ez a faktoid, mindazonáltal létezett, és az anekdotákból kikelő monda ennek mementója. Nos, alighanem eredményesen összegyűjthető nem kevés példa az akkori évszázadokból, amelyek ennek alátámasztására alkalmasak. E jelenség volumenének és fontosságának hangsúlyozásával kapcsolatban azonban – amint, úgy látszik, mindennel, ami a modernista mítoszok tárgykörébe tartozik, és amit ezek tejüvegén keresztül tanítottak nézni minket – érdemes lehet módfelett szkeptikusnak lenni. Erősen kérdéses például a számomra, hogy az a kulturális klímaváltozás, amelyet a görögös filozófiai gondolkodás időleges visszaszorulása és a keresztény kultúra kiépülése fémjelez, eredeztethető-e kényelmesen (ráadásul moralizáló felhangokkal) az államvallássá váló kereszténység inherens jellegzetességeiből. Nem pedig másfajta, a korabeli mediterráneum társadalmányak, kultúrájának, politikai viszonyainak mélyebb rétegeiben munkáló háttértényezőkkel magyarázható-e ez a – koraközépkori időszakra alighanem valóban kimutatható – negatív korreláció a kettő között?

 

Figyeljük meg most szó szerint, hogyan ír Rovelli műve 30. oldalán:

 

„Theodosius császár 390-391-ben kibocsátott ediktumai a birodalom egyetlen és kötelező vallásává tették a kereszténységet, s az ebből fakadó brutális pogányellenesség nevében birodalomszerte következetesen bezárták az antik filozófiai iskolákat, köztük az athénit és alexandriait; megsemmisítettek minden olyan szöveget, amely nem volt összhangban a keresztény gondolkodással.”

 

Volt idő, amikor magam is komolyabb fenntartások nélkül fogadtam el és építettem be laikus történelmi világképembe a hasonló mondatokat (némi sajnálkozó szégyenkezéssel, mint a nevezett vallási áramlat kései képviselője). Eszembe sem jutott, hogy a „következetességet” éppen abban a szellemi áramlatban keressem inkább, amely újra és újra legyártja ezeket a vallásellenes kliséket egészen a történelemhamisításig menve. Nem szívesen dobálózom ezzel a kifejezéssel, de vegyük észre, hogy a neoplatonista akadémia Kr. u. 410-ben, tehát 20 évvel a theodosiusi ediktumok után, az állítólagos „brutális pogányellenesség” legfrissebb évtizedeiben NYITOTTA MEG KAPUIT [wiki], nemhogy záratott volna be, az alexanriai akadémia pedig még 560-ban is működött [Cameron], ha ugyan nem még tovább. Utóbbi bezárását a theodosiusi ediktumokhoz asszociáltatni kicsit olyan (túlzással persze, viszont kronológiailag pontosan), mint Haynau rémuralmának tulajdonítani a CEU ellehetetlenítését Pesten. De még ez utóbbi legyen a legnagyobb baj.

 

A pogány szövegek megsemmisítését illetően engem kielégítően eligazít Hannam egy másik – bár szaktudományos cikknek nem elkönyvelhető – írása: https://jameshannam.com/literature.htm

(A lényeg: ilyenek lényegében nem történtek.)

 

Mivel egy más szempontból ragyogó tudományos ismeretterjesztő könyvben jelenek meg ezek a csapkodó túlzások, annál inkább sajnálatos, hogy ennek szellemi energiája ideológiatorzított történelmi paneleket frissít bele a kortárs gondolkodásba, melyből a tudomány és egyház alapértelmezett ellenségességéről szóló, rég múzeumba való meggyőződések minidig új és új gyúanyagot nyernek. És önbeteljesítő módon sajnos munkálnak is – tudatokban, társadalomban, kultúrában.

 

Rovelli könyvének címe, „A valóság nem olyan, amilyennek látjuk”, bizony nagyon igaz, sajnos már ilyen, a könyv fő tárgyához képest talán sekélyes értelemben is.

 

[1.] http://idovonal.animare.hu/esemeny.aspx…

[2.] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/527_aprilis_1_megk…

[3.] http://belyegvilag.net/a-bolcs-emberek-azert-beszelnek-…

 

 

 

Az erőszakos templomrombolások természetesen nem olyan dolgok, amelyet ma morálisan védelmünke vennénk, vagy egyáltalán érveket keresnénk rá, hogy miért számíthattak helyesnek akkor. Még csak azt sem szükséges kimutatni, hogy számottevő vagy elenyésző számban történtek ilyenek. Ezekből egy is több a kelleténél. A kérdés azonban nem ezek helyessége és számossága, hanem az, hogy annyira jellegzetes események voltak-e a szóbanforgó kulturális helyzet évszázadaiban, hogy jellegzetesként való felemlegetésüket indokoltnak tarthassuk.

 

Ennek a templomrombolásokat illető kérdéskörnek a felderítésében (miután belegabalyodtam a neten fellelhető, kérdésesen tudományos és/vagy gyanúsan tendenciózus vagy pedig egyértelműen sarlatán anyagok masszájába – vannak ám szép számmal!) azt a módszert találtam, hogy keresni kezdtem friss szaktudományos cikkeket, amelyek archeológiailag kutatják a témát, és bevezetőikben kerestem a téma Cameron utáni általános megközelítésének tárgyalását, mivel orrontottam, hogy a kritikátlan egyházkritika korszakából lassan kilábalva némi paradigma-újrahangoláson eshetett túl a fősodratú történelemtudomány. Így akadtam Burdajewicz et al. munkájára (csatolva), amelynek bevezetője hivatkozza a kortörténeti háttér szemponjából releváns Emmel, Gotter & Hahn írást (szintén csatolva), melyet sikerült kitúrni a netből, és amelynek hivatkozott bevezetőjével azt hiszem, megtaláltam, amit kerestem.

 

Utóbbiból néhány, számomra relevánsnak tűnő idézet:

„If one takes a perspective that focuses on the monuments, then the discussion concerns the effects that the destruction or transformation of cult centres had on the local cultic landscape. Here a rich complex of questions arises. What did temples and cults signify for pagan cultic groups and local communities? What can be said about the continuity and intensity of their use? What was the temporal relationship between abandonment, destruction, or closure of the shrines, and their transformation into Christian churches?10 This last question especially is no less essential for the character of the transformation than it is complicated to answer. For the dynamics of the transition “from temple to church”, it is decisive whether the Christian sacral topography fi tted neatly into the shoes (so to speak) of the pagan sacral topography, or whether one must reckon here with a marked break, with more or less a de-sacralization that was followed, only in a later and separate step, by a re-sacralization of the former cultic space. To be sure, the decisive archaeological evidence for this question, above all with regard to actions like the removal of building materials as spolia or the demolition of buildings, is extremely diffi cult to interpret. In any case, results can be achieved only with respect to strictly local or regional contexts…”

 

„A starting point is the observation that while disagreements over cultic buildings could certainly come about, they were by no means predetermined and did not occur everywhere where they might have occurred. Rather than there being a uniform pattern of religiously motivated violence, apparently there were concentrations of incidents in different areas and at different times, and, on the other hand, periods and places of relative calm.12 Thus if one wants to investigate the dynamics of attacks on pagan cult buildings, one must first inquire into the regular patterns according to which the various local confl icts developed. By what legalities or legal means did the local conflicts arise and evolve?”

 

„Moreover, in many cases the decline of pagan places of worship began far earlier and had no connection at all with the rise of Christianity. Thus also the question of putting decaying or abandoned places of worship to other uses did not arise for the first time only with the triumph of Christianity and its need for meeting-places or architectural”

 

Conta nekem:

Itt vált kutakodásom során először meggyőzően igazolttá számomra, hogy egyáltalán létezett a templomromboló keresztény vandalizmus jelensége a valóságban. (Nem mintha meglepődnék rajta, de mint talán említettem, egyre helyesebbnek látom a magam számára minden keresztényeket terhelő bűntett felemlegetésekor módszertani kiindulópontként a teljes szkepszist felvenni):

„Decades later, in his work Pro templis that he addressed to Theodosios around 385, Libanios tried to oppose the increasingly frequent destruction of temples by fanaticized Christians. To the Christian emperor he proposed the possibility of transforming the now obsolete temples into public buildings, for example into tax offices, and so to protect them as precious “eyes of the cities”. This is not really a last desperate attempt to save the old places of worship from irretrievable demolition, but rather a pragmatic reference—in the face of vandalism and an anarchic fury of destruction—to a long established and respected practise that had both preserved the monumental splendour of the cities and also kept the imperial treasury ringing with an infl ux of coins. Only two decades later, the fi rst legislation in history concerned with preserving historical monuments—decreed by Theodosios’s sons—contented itself with pursuing only the fi rst aim and proclaimed protection for abandoned pagan cultic buildings against violent attack by Christian groups.” – Antiochiáról van szó.

Ugyanakkor:

 

„Historians who are able to see the fate of temples in late antiquity in their sources almost exclusively in terms of destruction or transformation into churches are above all victims of the interested presentation (or, sometimes the other way around: of the indifference) of the available ancient authors; and this means, in the main, the Christian literature of the time, with its presuppositions and explanatory models regarding the theological meaning of history, and the rhetorical means that were used to achieve its ends.”

 

„The distortions that result from the viewpoints and “analytical” perspectives offered by the different Christian literary genres (be it Church history, hagiography, or apology) have to do not only with choice of examples, contextualization, and interpretation in dealing with the fate of the temples in late antiquity, or—to put it in more pointedly teleological terms—with the phenomenon “from temple to church”. Hardly surprisingly, these texts are also very unreliable, or at least tendentious, in their descriptions of the condition of any given place of pagan worship (and even moreso in their descriptions of the cult that was practised there) at the moment when it was actually taken possession of by Christians, if the “take-over” is not itself a literary fiction. Such considerations have not always been taken sufficiently into account by scholars, or analysed critically enough. For only the putatively uninterrupted vitality of a cult could give an attack, a destruction, or a take-over a spectacular, heroic, or triumphant character, and so the cult in question had to be depicted as vital, even regardless of the reality, if necessary.”

 

OK. tehát a keresztény vandalizmus jelensége bár létezett, itt hosszasan tárgyalja módszertanilag azt a dúldimenzionálását a jelenségnek, amely még a régészeti és irodalmi adatokkal dolgozó szaktörténészeket is megvezette – nem az általam általában orrontott későbbi, felvilágosodás kora beli propaganda hatására, hanem az (utóbitól talán független, azzal mindazonáltal kétségtelenül szinergikus) elégtelen forráskritika okán.

 

Mókás, hogy eszerint sok esetben maguk a korabeli keresztény írók hozták rossz hírbe későbbi korok szeme előtt a kereszténységet, minthogy nekik még szájuk íze szerinti volt azzal büszkélkedni, hogy hittársaik vagy szentjeik ilyen és amolyan erélyes módon vitték győzelemre a kereszténység ügyét, sokszor ezért be is kamuztak ilyen templomrombolásos eseteket. Ebbe aztán – teszem hozzá én – a későbbi, valláskritikus történelemszemlélet jól bele is kapaszkodhatott, és eszerint a szaktörténészek is csak most kezdik figyelembe venni ezeknek az (ügyet túlnagyító) forrásoknak a megbízhatatlanságát.]

 

Fontos mondatok:

„It is often overlooked that the temple-destructions and the transformations of temples into Christian churches that are reported in our sources do not, as a rule, concern any active temples, and often they occurred only after the passage of a long period of time—measurable at least in generations, often even in centuries—between abandonment and then reuse as a Christian church. Immediate reuse as a church building, or else new construction on the site of a destruction, is of course variously suggested or even claimed in the Church-historical tradition (for example, for the Church of the Holy Sepulchre in Jerusalem) and especially in the hagiographical literature.25 None of these traditional claims is archaeologically or otherwise verifiable—and sometimes they can definitely be disproved, as in the case of the great temple of Heliopolis/Baalbek already mentioned above. […] Possibly Philae represents the only completely unambiguous case of an immediate change-over in cultic use from an active pagan temple to a regular church.27”

 

Szóval ami nekem fontos itt: kétségtelenül létezett a templomromboló/foglaló keresztény vandalizmus jelensége, ugyanakkor egy igen sok ponton kimutatható jelenőségbeli túlértékelése is kétségtlenül létezik, nemhogy a közgondolkodásban, de még a 20. századi, fősodorbeli történész szakmán belül is! Mert nézzük csak:

 

„Thus the fundamental question arises what a temple-destruction or, even more problematic, a transformation of a temple into a church in fact signified. What actual and concrete cultic, social, and political situation did such events refl ect? But also: precisely what structural operations were undertaken? what immediate ends did the perpetrators expect to achieve? and what more far-reaching purposes did they have in view? Although in systematically collecting the evidence for his foundational works, Deichmann paid some attention to such questions, and thereby made important differentiations in individual cases,28 in his overall evaluation he nonetheless resorted to a clearly generalizing point of view. This point of view begins fi rst and foremost, and with an architectural- historical intention, by focusing on a specifi c aspect of the phenomenon “from temple to church” that is (fi nally) materially realized in the archaeological evidence, in the sense of all those cases in which churches were at one time or another erected or otherwise established inside former temples—regardless of how much time had passed since the original use was given up, or of whether the measures were carried out with an aggressive religious intention, as a symbolic act, or rather for mainly practical or other reasons.29 In striving for the historically appropriate perspective in which to set the phenomena of “temple to church”, we fi nd that there are only a relatively few well documented cases that are of really special interest in terms of confl ict over religious transformation. All in all, many things point to a conclusion that the mere fact that a temple was reused as a church most often represents a much less spectacular phenomenon—and perhaps also can document religious transformation only to a much more modest extent—than is often assumed."

 

majd folytatja: "But on the other hand, such a conclusion makes it all the more important that we sort out carefully the evidence that can teach us something in this regard, and also that we do our best to learn from that evidence as much as we can, from all possibly relevant and informative perspectives. Thus the scientific investigation of the phenomena of temple-destruction and temple-conversion in late antiquity must be looked at to a significant degree as a problem of method.”

 

Tehát módszetanilag messzemenően komplexebb problémaként jelentkezik az egész kérdéskör, mint hogy magabiztosan tromfolhassunk vele privát eszmecserékben vagy szcientista propagandaszólamokban (Rovelliről szólva). Ez, úgy vélem, áll az athéni akadémia állítólagos bezárásának esetére és az ókori irodalom még ingatagabban állítólagos pusztításának kérdésére is. Egyszersmind magyarázatul szolgál nézetem szerint arra is, hogy a Katolikus Egyház önkritikája miért kerülhette el (ld. egykori „házi feladatom”) ezt a jelenségkört. Utóbbihoz hozzá tartozhat az is, hogy ez épp a Kelet-Római császárságtól (így a későbbi ortodoxiától) függetlenedésnek induló pápaság kialakulásának kora, a szóbanforgó esetek pedig inkább keletre koncentrálódtak, így valamennyire egy „másik tábor” nevében történő bocsánatkérés kotnyelességének ódiumával járhatott volna ebbe belemenni.

 

Később:

 

„From that starting point, Bagnall registers fundamental doubt with regard to the adequacy of the paradigm “Christianization” as the main force driving the process of transformation. In sum, it must be considered whether the transformation of the sacral landscape of late antiquity might not have been due even to a large degree to other than religious factors, including factors whose impact and effects extended over great periods of time.”

 

Örömmel olvastam vissza itt szinte pontosan a saját korábbi gondolatomat, amit a kereszténység vs. görögség fordított arányosságának ok-okozatiságával kapcsolatban vetettem képernyőre még athén kapcsán.

 

„Gotter focuses on the genre of Church history from Eusebios to Theodoret. What becomes immediately clear is that the relatively compact catalogue of instances of temple-destruction that is rehearsed over and over again in the relevant works of this genre does not so much illuminate the lines of conflict between Christians and pagans as mark out the difference between orthodox and heretical emperors.”

 

Ezt a mondatot azért is fontosnak érzem, mert megtámogatva hitelesíti Hannam általam fentebb hivatkozott (blogbejegyzéses kidolgozottságban tárgyalt) történelemolvasatát a valódi konfliktusfrontok kérdéséében.

 

Nos, ennyit a templomrombolások jelenségköréről.

 

Végül visszakanyarodnék Alan Cameronra, akinek 2010-es, életműlezáró opus magnuma, a „Last pagans of Rome” magyarul sajnos nem olvasható, angolul csillagászati áron szerezhető csak be, és Cameron szövegével birkózva az az érzésem, hogy még angol anyanyelvű olvasó számára sem biztos, hogy könnyed olvasmány. Mindazonáltal rövid recenziói olvashatók a neten, és azokból az derül ki, hogy Cameron mindent egybevetve komoly és kijózanító felülvizsgálatát végzi el a késő antikvitás kulturális, politikiai, vallási és társadalmi viszonyait illetően kialakult, nem egyszer sztereotíp és romantizáló közelképzeléseinknek. Abban az érzésemben mindenesetre megerősít, hogy ha a késő antikvitás életét egy zsarnokivá váló politikai kereszténység és tragikus szabadságharcát elveszítő mártír pogányság párharcaként látjuk, akkor inkább a saját sztereotípiáinkat szemléljük, semmint komoly történelemtudományt űzünk.

Ez rövid és velős recenzió: https://bmcr.brynmawr.edu/2011/2011.12.35/

 

Az mindenesetre roppant érdekes és elgondolkoztató, hogy itt nem laikus vélekedésekkel száll szembe Cameron, hanem a saját szaktudománya képviselőinek szintjén vitázik. Valóban nagyon nehéz helyzetbe kerül a tanulni vágyó egyszeri polgár, ha nem a saját attidűdjének megünneplésére keres forrásokat, hanem éppen annak helyességét igyekszik ellenőrizni. Különösen, ha a saját tudományágán kívül próbál tájékozódni korlátos idejében. Ilyenkor tényleg csak egy intuícióval rokon érzés segít eligazodni úgy-ahogy, amely a szerzők szakmai színvonalát igyekszik belőni, és a hívő bizalom, hogy megfelelőt talált végre. Bármilyen tudományos képzettség híján – mely segített volna szakmai színvonalak közt különbségtevésre képes rutint kialakítani – különösen magára lehet maradva egy kíváncsi laikus. Ha mondjuk egy villanyszerelő igyekszik nemes érdeklődéstől hajtva képbe kerülni világnézeti hot spotok szomszédságágával megvert történelemtudományi területeken, nem tudom, milyen eszköze lehet, hogy ne a preanalitikus vélekedéseinek megfelelő forrásokra támaszkodva triumfáljon eltévedve a végén, a saját vélt igaza fölött. Bár Cameron, Burdajewicz, Götter és mtsai., Hannam és az angol wiki különböző okokból, de megnyugtatóan színvonalasnak és frissnek tűnnek nekem, nem tudhatom, hogy nem erősítik-e fel ezt az érzést a saját kognitív torzításaim veszélyes mértékben, és nem tudhatom, nem léteznek-e ezeket felülbíráló, még színvonalasabb munkák, amelyekre nem találtam rá. Kritikus reflexiódat ezért kimondottan nagyra értékelném, bár már az is hálát érdemel, ha ezt végigolvastad, különösen, hogy talán nem tartozik a fő érdeklődési területeid közé a tárgyalt téma.

Kiegészítő irodalomjegyzék (az eredeti levélhez csatolt dokumentumokról)
Cameron, A. (1969) THE LAST DAYS OF THE ACADEMY AT ATHENS
Emmer, Gotter, Hahn (2008) From Temlpe To Church
Burdajewicz, M. (2017) From Pagan Temple to Church in Late Antiquity Palestine. A View from Hippos-Sussita. Études et Travaux XXX, 181–209