Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mi az oktatás célja? - David W. Orr

2013.03.07

 

David W. Orr környezettudós, az ohioi Oberlin College professzora. Leginkább az oktatás és a környezettudatos gondolkodásmód kapcsolatát boncolgató írásai révén vált híressé, jelen esszéje is egy ezek közül. Ennek fókuszában hat, az oktatás szempontjából kulcsfontosságú kulturális mítosz (azaz meggyőződés) megkérdőjelezése áll. E specifikusabb meggyőződések egy része visszavezethető az alábbi két alapvető meggyőződésre:

1. A technika (és az azt támogató tudomány) révén úrrá tudunk lenni bármilyen társadalmi problémán (ez az ún. technikai optimizmus).

2. Az emberi történelem a folyamatos fejlődés krónikája – azaz napjaink társadalma magasabb rendű minden korábbinál.

Orr világossá teszi azt is, hogy a környezeti nevelés – jó esetben – nem csupán ismeretterjesztést jelent, hanem kultúránk alapvető meggyőződéseinek (és értékeinek) újragondolását is.

 ~

(…) Számos tényezőt, amelyektől jövőbeli egészségi állapotunk és boldogulásunk függ, közvetlen veszély fenyeget. Az éghajlat stabilitását, a természeti rendszerek ellenálló képességét és termékenységét, a természeti világ szépségét és a biológiai sokféleséget.

Fontos rámutatni, hogy mindez nem a tudatlan emberek műve. Sokkal inkább a bölcsész, a természettudományi és a jogász végzettségűek, illetve a doktori fokozattal rendelkezők tevékenységének eredménye. Elie Wiesel ugyanerre a következtetésre jutott, amikor kifejtette, hogy Auschwitz, Dachau és Buchenwald – a holocaust – kitalálói és kezdeményezői Kant és Goethe örökösei voltak, akiket szerte a világon a legműveltebbek között tartottak számon. Iskolázottságuk azonban nem akadályozta meg őket a kegyetlenkedésben. Mi volt a baj az oktatásukkal? Wiesel 1990-ben így nyilatkozott:

 

 

 

Az értékek helyett az elméletek fontosságát, az emberi lények helyett a fogalmakat, a tudatosság helyett az elvont gondolkodást, a kérdések helyett a válaszokat, a lelkiismeret helyett pedig az ideológiát és a hatékonyságot hangsúlyozta.

 

Azt hiszem, ugyanez elmondható a mi oktatási rendszerünkről is. A természeti világ megközelítésében szintúgy az elméletek és nem az értékek, az elvont gondolkodás és nem a tudatosság, az elegáns válaszok és nem a kérdések, illetve a technikai hatékonyság és nem a lelkiismeret fontossága kap hangsúlyt. Jellemző, hogy kizárólag írástudatlan emberek tudtak hosszú távon fenntartható életmódot kialakítani a Földön, illetve azok, akik az amishokhoz hasonlóan nem emelték piedesztálra az olvasást. Mindezzel arra szeretnék rámutatni, hogy az oktatás nem garantálja a tisztességet, sem a megfontoltságot vagy a bölcsességet. Ha nem változtatunk az oktatás jelenlegi formáján, a jövőben megsokszorozódnak nehézségeink. Nem a tudatlanság mellett emelek szót, inkább arra próbálok rámutatni, hogy az oktatás értékét a tisztesség és az emberiség fenn maradása szempontjából kell mérlegelni, mert ezzel elkerülhetetlenül szembesülünk a XXI. században. Nem az oktatás, hanem az oktatás egy bizonyos for mája óvhat meg bennünket.

 

*

Mi a baj kultúránkkal és oktatási rendszerünkkel? Az irodalomban válaszra lelhetünk, többek között Christopher Marlowe Faustjában, aki eladja lelkét a tudásért és a hatalomért cserébe; Mary Shelley Doktor Frankensteinjében, aki elhárítja a felelősségvállalást az általa létrehozott lényért; és Herman Melville Ahab kapitányában, aki ezt mondja:„Eszközeim ésszerűek, szándékom és célom eszeveszett.” Ezekben a szereplőkben mutatkozik meg az az erő, amely a természet uralására ösztönzi a modern embert.

A tudás és a hatalom egyesülésének baconi gondolata előrevetítette a kormányok, az üzlet és a tudás ártalmas összefonódásának mai árnyképét. Galilei különválasztotta az intellektust, ami előrevetítette az agy analitikus részének dominanciáját a kreativitásért, a humorért és a teljességért felelős másik rész felett. Descartes ismeretelméleti írásaiban pedig fellelhetők az én és a tárgy erőteljes szétválasztásának gyökerei. Ez a három eszme együtt vetette meg a modern oktatás alapjait. Ezek az alapok mára mítoszokba záródtak, amelyek érvényességét nem kérdőjelezzük meg. Hat ilyen mítoszt vizsgálunk meg.

Az első mítosz szerint a tudatlanság megoldandó probléma. Holott inkább ember mivoltunk elkerülhetetlen velejárója. Nem érthetjük meg a világot a maga teljességében. A tudás fejlődése mindig a tudatlanság bizonyos formájának térnyerésével járt. Nyilvánvaló, hogy 1929-ben még fogalmunk sem volt arról, hogy a CFC-k milyen hatást gyakorolnak a sztratoszferikus ózonra és az éghajlat stabilitására, hiszen még fel sem találták ezeket a vegyületeket. 1930-ban azonban, miután ifjabb Thomas Midgley előállította a CFC-ket, ami eddig lényegtelen tudatlanság volt, a bioszféra megértésének kritikus, életünket fenyegető hiányosságává vált. Az 1970-es évek elejéig senki nem tette föl a kérdést: „Mit okoz ez az anyag és hol?”. 1985-ben felfedeztük, hogy a CFC-k Amerika 48 államának területével megegyező nagyságú „lyukat” okoztak az Antarktisz fölött. Az 1990-es évek elejére a CFC-k már a világban sok helyütt elvékonyították az ózonréteget. A CFC-k feltalálása gyarapította a tudást, ám mint a növekvő kör kerülete, vele együtt a tudatlanság is nőtt.

A második mítosz szerint elegendő tudás és technikai felkészültség birtokában – a Scientific American folyóirat (1989) szavaival élve – „irányíthatjuk bolygónkat”. A felsőfokú oktatást erőteljesen átformálta az emberi uralom teljessé tételének szándéka. Ebben a küldetésében az intelligencia valószínűleg tévútra lépett, bár jól hangzik, hogy irányítani tudjuk bolygónkat. A digitalizált adatok, a számítógépek, a billentyűk és a számlapok elragadják képzeletünket. A Földet és élő rendszereit azonban lehetetlen biztonságosan irányítani. Még mindig keveset tudunk a talaj néhány centiméteres fedőrétegének ökológiájáról és a bioszféra nagyobb rendszereihez fűződő kapcsolatáról. Mi magunk talán irányíthatóak vagyunk: vágyaink, gazdasági rendszereink, politikánk és közösségeink. Figyelmünket azonban olyan dolgok kötik le, amelyek távol tartanak minket a politika, az erkölcs, az etika és a józan ész sugallta nehéz döntési helyzetektől. Jóval ésszerűbb, ha mi igazodunk a bolygó korlátozott lehetőségeihez, és nem a bolygót próbáljuk igazítani határokat nem ismerő igényeinkhez.

A harmadik mítosz szerint a tudás és általa az emberi jóság növekszik. Információs robbanás korában élünk, az adatok, a szavak és a papír mennyisége hihetetlenül gyorsan nő. De ezt a robbanást ne tévesszük össze a tudás és a bölcsesség nehezen mérhető gyarapodásával. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy bizonyos ismereteink bővülnek, más tudásfajták pedig eltűnnek. David Ehrenfeld például egy beszélgetésünk során rámutatott, hogy a biológia tanszékek már nem vesznek föl rendszertant oktató tanárokat. Más szóval, jelentős ismeretek vesznek el, mert a jövedelmezőbb, de nem fontosabb molekuláris biológia és géntechnológia kerül előtérbe. Hiába jutottunk előre néhány területen, még távolról sincs birtokunkban az egészséges föld tudománya, amelynek kidolgozását Aldo Leopold már fél évszázaddal ezelőtt sürgette. De nemcsak a tudomány bizonyos területein csökken a tudásunk, hanem a helyi tudás, tehát lakhelyünk ismerete is eltűnőben van. BarryLopez (1989) szerint:

 

…borzongató jellemvonása a modern társadalmaknak, hogy a földrajz helyi vagy országos ismeretének hiánya éppúgy megbocsátható, mint a kézi szerszámok használatában való járatlanság; továbbá hogy az emberek kötődése lakhelyükhöz végzetesen naiv, és csupán pillanatnyi szórakozást jelent. Rá kellett döbbennem, hogy különös, sőt veszélyes dolog van készülőben. Évről-évre csökken azoknak a száma, akik első kézből szerzett tapasztalatokkal rendelkeznek a földről. A vidéki lakosság a városokba áramlik… Amint eltűnt az ország alapját adó, valódi földrajzi ismereteket jelentő, egyéni és helyi tudás, megjelent valami, ami nehezen meghatározható, de baljóslatú és nyugtalanító.

 

A modern egyetemen ezt a tudásfajtát nem vélik oktatásra méltónak, csupán a „népi kultúra” sajátosságaként tesznek róla említést. Az egyetem inkább azt tekinti küldetésének, hogy a kutatások révén az úgynevezett „emberi tudás tárházát” gazdagítsa. Mit tudunk a kutatásokról? Page Smith(1990) történész válasza a következő:

 

A modern egyetemeken végzett úgynevezett kutatások döntőtöbbsége alapvetően hasznavehetetlen. Senki és semmi számára nem hoztak számottevő előrelépést. Akármilyen magabiztosan is állítják, a kutatás nem tudja visszaszorítani a tudás mindenütt jelenlévő határvonalait, mindent összevetve sem a lakosság egésze, sem pedig egy bizonyos csoportja számára nem eredményezett jobb egészségi állapotot vagy nagyobb boldogságot. Valójában óriási, szinte áttekinthetetlen mértékben végzett szöszmötölés. A kutatás elkedvetlenít, az egész tudományos világ vállalkozó szellemét visszafogja, és mindenekelőtt meg fosztja a diákot a tanítás mellett mélyen és kétséget kizáróan elkötelezett tanár megértő figyelmétől.

 

Az adatok ismerete és a tudás összetévesztése mögött az a téves feltételezés áll, hogy a tanulás jobbá tesz. Ám ahogy Loren Eiseley (1979) kifejtette, a tanulás sosem ér véget, és „önmagában nem tesz erkölcsösekké bennünket”. Végső soron talán a jó felismerésének képessége az, amelyet a haladás különféle formái leginkább fenyegetnek. Lehetséges, hogy egyre kevésbé tudjuk, mi kell a tartalmas és fenntartható földi élethez.

 

Amikor a fenntartható társadalom felépítéséhez szükséges tudásfajtákat és kutatástípusokat vesszük számba, meg kell különböztetnünk az intelligenciát az okosságtól. Az intelligens ember hosszú távon gondolkodik és teljességre törekszik. Az okos ember rövid távon gondolkodik, és hajlamos a valóságot feldarabolni. Az okosságot a gyakorlatias gondolkodású, működés-centrikus technikus testesíti meg, aki rendelkezik ugyan a kellő ismeretekkel és módszerekkel, de fogalma sincs, hogy a technikának milyen felsőbbrendű célokat kellene szolgálnia. Az oktatás célja az volna, hogy összekapcsolja az intelligenciát a rendszerek egészének fontosságával, és a hosszú távú gondolkodást az okossággal, amely magában foglalja a részletekben való jártasságot is.

A negyedik mítosz szerint amit leromboltunk, újra fel tudjuk építeni eredeti formájában. Itt a modern tantervre utalok. A világot apró darabjaira szedtük, kisebb és nagyobb tudományterületekre bontottuk, és ezeket hermetikusan elhatároltuk egymástól. Ennek eredményeként 12, 16 vagy 20 évnyi tanulás után a diákok többsége úgy kap diplomát, hogy nem látja át a dolgok közötti összefüggéseket. Mindez jelentős hatást gyakorol személyiségükre és bolygónkra. Például rutinszerűen képzünk olyan közgazdászokat, akik az ökológia és a termodinamika legalapvetőbb elveit sem ismerik. Ez a magyarázata annak, hogy a GDP-ből nem kerül levonásra az élővilág elszegényedésének, a talajeróziónak, a levegő- és vízszennyezésnek, vagy az erőforrások kimerítésének a költsége. Egy véka búza eladásának bevételét hozzá adjuk a GDP-hez, ugyanakkor elfelejtjük levonni a termesztése során elhasználódott három vékányi humuszmennyiség értékét. A hiányos oktatás eredményeként ostobán elhitettük magunkkal, hogy a valóságosnál jóval gazdagabbak vagyunk.

Az ötödik mítosz szerint az oktatás célja az, hogy a feltörekvés és a siker elérését szolgáló eszközöket adjon a diákok kezébe. Thomas Merton (1985) szerint ez a folyamat: „olyan emberek tömeges képzése, akik semmi másra nem alkalmasak, mint hogy egy precízen kigondolt és teljesen mesterséges társasjátékban részt vegyenek”. Amikor megkérték, hogy írjon sikeréről, Merton a következő választ adta: „ha megesett is velem, hogy egyszer bestsellert írtam, merő véletlen volt, figyelmetlenségemnek és naivitásomnak tulajdonítható, és mindent elkövetnék, nehogy még egyszer előforduljon”. A diákoknak ezt tanácsolta: „légy bármi, ami kedvedre való, légy őrült, korhely vagy gazember, de egy dolgot minden áron kerülj el: a sikert”. Az az igazság, hogy bolygónknak nincs szüksége több „sikeres” emberre. Ugyanakkor nagy szüksége van békéltetőkre, gyógyítókra, helyreállítókra, mesélőkre és szerető szívű emberekre. Olyanokra van szükség, akik elégedetten élnek lakóhelyükön; akikben van elég erkölcsi tartás, hogy felvegyék a küzdelmet egy élhető és emberséges világ megteremtéséért. Ezeknek a tulajdonságoknak pedig nem sok közük van ahhoz, amit kultúránk sikernek nevez.

Az utolsó mítosz szerint kultúránk az emberi teljesítmény netovábbja. Ez a kulturális arrogancia legrosszabb fajtája, és a történelem, illetve az antropológia durva félreértelmezése. Mostanában kialakult az a nézet, hogy mi nyertük meg a hidegháborút. A kommunizmus kudarcot vallott, mert túl keveset és túl drágán termelt. De a kapitalizmus szintén kudarcot vallott, mert túl sokat termel, túl kevésszer osztozik, és mindezért gyermekeink, illetve unokáink túl nagy árat fognak fizetni. A kommunizmus mint önmegtartóztató erkölcstan megbukott. A kapitalizmus pedig azért bukott meg, mert az erkölcs minden formáját felszámolja. Ez nem az a boldog világ, amiről a sok felelőtlen reklámozó és politikus beszél. Olyan világot teremtettünk, amely kevesek számára élősködő jólétet, a szélesedő alsóbb rétegek számára pedig nélkülözést nyújt. Ez az utcai rablások, az esztelen erőszak, a laza erkölcsök és a legelkeseredettebb szegénység világa. Darabjaira hulló kultúrában élünk. Ron Miller (1989) így fogalmazott:

 

Kultúránk nem azt táplálja, ami a legjobb és a legnemesebb az emberi szellemben. Nem értékeli a látomást, a képzeletet, sem a szépség és a szellem iránti fogékonyságot. Nem ösztönzi a szelídség, a nagylelkűség, a törődés és a részvét érzését. A közgazdász-technokrata-hivatalnok világszemlélet pusztító szörnyként lerombol minden szeretetet és életigenlést az emberi lélekben.

 

*

 

Hogyan gondolható újra az oktatás kérdése az emberiségfennmaradásáért folytatott harc közepette? Hat szempontot javaslok.

Először is, minden nevelés környezeti nevelés is. Aszerint, hogy mit tanítunk és mit nem, a diákok megtanulják, hogy részei-e a természeti világnak, vagy sem. Ha a közgazdaságtan oktatásakor nem térünk ki a termodinamika és az ökológia törvényeire, alapvető fontosságú, ökológiai tanulságot tudatosítunk: a fizikának és az ökológiának semmi köze a gazdasághoz. Ez pedig egyszerűen tévedés. Ugyanez igaz a tanterv egészére.

A második szempont a görög ’paideia’ fogalomból ered. A tanulás célja nem a tananyag elsajátítása, hanem a személyiség uralása. A tananyag csupán eszköz; ahogy a márvány megmunkálásához kalapácsot és vésőt használunk, úgy használjuk a gondolatainkat és a tudásunkat személyiségünk formálásakor. Munkánk során többnyire összekeverjük a célokat az eszközökkel; a tények, technikák, módszerek és információk válfajait sulykoljuk a diákokba, gondolván, ez az oktatás feladata, tekintet nélkül arra, hogy hogyan és milyen hatásfokkal tudják majd őket felhasználni. A görögök előttünk jártak.

Harmadszor, véleményem szerint a tudással együtt jár a felelősség, hogy meg győződjünk, jó célra használják-e fel a világban. Ki a felelős Love Canalért? Csernobilért? Az ózonréteg pusztulásáért? Az Exxon Valdez tankhajó olajszennyezéséért? Ezeket a tragédiákat egytől-egyig olyan új ismeretek okozták, amelyekért senkit nem terhel felelősség. Végül talán belátjuk, hogy a nagyságrenddel van baj. A nagyszabású és kockázatos vállalkozások megvalósításáról jóval többet tudunk, mint felelősségteljes hasznosításuk lehetőségeiről. Ezeknek az ismereteknek egy részét nem lehet felelősen, biztonságosan és következetesen jó célokra alkalmazni.

Negyedszer, addig nem jelenthetjük ki valamiről, hogy tudjuk, amíg nem térképeztük fel, hogy e tudás milyen hatást gyakorol az emberekre és közösségükre. Az Ohio állambeli Youngstown közelében nőttem fel, amelyet döntően a nagyvállalatok elhatározása tett tönkre, miszerint nem fektetnek pénzt a régió gazdaságába. Ebben az esetben a diplomás üzletviteli szakemberek, akiket kiokítottak arra, hogyan manipuláljanak a hitelből finanszírozott vállalat-felvásárlásokkal, az adóengedményekkel és a tőkemozgással, véghezvitték azt, amit egy hódító sereg sem tehetett meg: büntetlenül elpusztítottak egy amerikai várost, és mindezt a profit nevében tették. A profit azonban további költségekkel terheli a társadalmat: a munkanélküliség, a bűnözés, a magasabb válási arány, az alkoholizmus, a gyermekek bántalmazása, a felélt tartalékok és a derékba tört életek költségével. Jelen esetben a közgazdasági iskolák és tanszékek tananyagában nem esett szó a jó közösségek fontosságáról és az emberi veszteségekről, amelyeket a szűklátókörű, romboló közgazdasági racionalitás idézett elő azzal, hogy a hatékonyságot és a közgazdasági elméleteket az emberek és a közösségek fölé helyezte.

Az ötödik szempont William Blake-től származik. Az„apró részletek” fontoságával és a példák szavak feletti erejével áll összefüggésben. A diákok a globális felelősségvállalásról hallanak, miközben az oktatási intézmények számtalanszor felelőtlenül használják fel költségvetésüket és a támogatásokat. Az álszentség és a végső kétségbeesés leckéjét tanítják számukra. A diákok tanulnak, és soha senki nem mondja meg nekik, hogy lehetetlen az eszme és a valóság között tátongó szakadék fölé hidat verni. Égető szükség van olyan tanszékekre és adminisztrátorokra, akik az integritást, a törődést és az átgondoltságot testesítik meg, és olyan intézményekre, amelyek működésük minden terén képesek elképzeléseiket a gyakorlatba ültetni.

Végül szeretném kiemelni, hogy a tanítás módja ugyanolyan fontos, mint az egyes órák tartalma. A tanulás szempontjából igen fontos az oktatás módszere. Az előadás jellegű órák általában passzívvá teszik a hallgatókat. A tantermi oktatás azt az illúziót kelti, hogy tanulás csak a négy fal között mehet végbe, elzárva a „valódi világtól”, ahogy azt a diákok láthatólag minden irónia nélkül nevezik. A biológia órákon végzett békaboncolás olyan képet ad a természetről, amit udvarias társaságban senki sem merne ecsetelni. Az egyetemi campus építészete maga a kikristályosodott pedagógia, amely sokszor a passzivitást, a monologizálást, a fölényeskedést és a mesterkéltséget erősíti bennünk. Arra kívánok rámutatni, hogy a diákot az órák tananyagán kívül különféle, árnyalt formákban is oktathatjuk.

 

*

 

Mit tehetünk? Sok mindent, kezdve azzal a célkitűzéssel, hogy egyetlen oktatási intézményből se kerüljön ki diák anélkül, hogy ne rendelkezne alapszintű ismeretekkel a következőkről:

– a termodinamika törvényei

– az ökológia alapelvei

– a környezet eltartóképessége

– energetika

– a technológia korlátai

– megfelelő lépték

– fenntartható mezőgazdaság és erdőgazdálkodás

– állandó méretű gazdaság

– környezeti etika

Ezt az elemző és tudományos felsorolást kiegészíteném még néhány, a tartalmas életvitelhez szükséges gyakorlati dologgal: élelemtermesztés, hajléképítés, napenergia-felhasználás, a helyi talaj, illetve a növény- és állatvilág ismerete. Ezek együttesen tesznek minket képessé arra, hogy különbséget tegyünk egészség és betegség, fejlődés és növekedés, elégséges és hatékony, optimális és maximális, illetve „meg kellene tennem” és „meg tudom tenni” között.

Tóth Gabriella és Takács-Sánta András fordítása

 

 

 

Eredetileg: Orr, D.W. 1994. „What is Education for?” In: D.W.Orr Earth in Mind: On Education, Environment, and the Human Prospect, 7-15. Washington, D. C.: Island Press. Első magyar nyelvű megjelenés: Liget 2002/5, 81-86. Jelen verzió átvétele innen: Takács-Sánta András (szerk.) Paradigmaváltás?! - Kultúránk néhány alapmeggyőződésének újragondolása. L'Harmattan Kiadó, 2007, http://bocs.hu/nefe/paradigmavaltas.pdf

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.